Mondanom sem kell, hogy mennyire megviselt ez az egész betegeskedés. Mármint Tóbiásé. Amíg nem volt itthon szinte csak kóvályogtam és minden nap alig vártam, hogy meglátogassam és megszeretgessem, mert tudtam, hogy a betegség mellett még az is megviseli, hogy nem lehet szabadon, na meg hogy naponta többször etetik akarata ellenére. Így elkélt a mindennapos szeretgetés.

Máig magamat hibáztatom a történtekért. Bánom, hogy elutaztam és utazásnak tettem ki, és hogy nem figyeltem eléggé.

Ebben a bejegyzésben megosztom veletek az átéltekkel kapcsolatos néhány gondolatomat. De nyugi, mert ezúttal rövid leszek és mindennél jobban igyekszem nem szomorkodósra venni a figurát!

Nagyon nehéz átvészelni azt az időszakot, ha egy szerettünkkel történik valami és folyamatosan aggódunk érte – és így van ez a háziállatainkkal is, nálam legalábbis biztosan.

Már-már megszállottam imádom a csálé fülű nyulamat, de ez minden állatommal így volt eddig. Sokan körülöttem ezt nem képesek megérteni, főleg, hogy vidéken, egy kis faluban, nőttem fel, ahol – valljuk be – nem mindenki tartja normálisnak az állatok babusgatását tekintve, hogy a legtöbbet megeszik arrafelé. Arról nem beszélve, hogy ha ilyen történik, mint egy betegség, akkor bizony az orvosi számlát mesélve tátva maradnak a szájak, de hát ilyenkor mégis kit izgat ez?

A legfőbb dolog, amit ki szeretnék fejteni az a következő gondolatommal kapcsolatos:

Attól még nem vagyok teljesen zakkant, hogy szeretem a nyulamat!

Hát lehet őt nem szeretni?!

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, ha az mondom, hogy iszonyat sokat agyalok azon, vajon mit gondolnak rólam mások.

Mióta ezt a blogot elindítottam talán még inkább így van, hiszen szeretném, hogy az átadni kívánt üzeneteim minél többekhez eljusson, ehhez pedig elkerülhetetlen az, hogy megpróbáljak mások fejével is gondolkodni, mikor egy-egy történet elmeséléséhez „köntöst választok”. Nem akarok sem bugyutának, sem tudatlannak tűnni a szemetekben. Tudnotok kell, hogy kezdő nyuszitartónak tartom magam az elmúlt másfél évünkkel, és hogy rettegek attól, hogy netán valami hülyeséget írok, ami miatt majd egy internetes „kivégzés” lesz a vesztem.

Ennek ellenére kezdek rájönni arra, hogy nem szabad, hogy érdekeljen, ha az emberek szerint nem vagyok normális, mert úgy bánok az állatokkal, mint az emberekkel. Sokszor észreveszem azt, hogy az emberek túlzásnak tartják azt, amit Tóbiással művelek, hogy szinte a gyerekemnek tekintem. Egyes családtagjaimnak és a barátaimnak is vannak velem kapcsolatban ilyen gondolataik.

Hogy egy kicsit érthetőbbé tegyem, miért is vagyok olyan amilyen, most 5 pontba igyekszem összesűríteni nektek, hogy miért gondolom azt, hogy az én „kis hülye” felfogásom – ami szerint nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és állat között – miből fakad.

1. Felelősség

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy állatot tartani mindig hatalmas felelősség, mert nem hagyhatunk egy állatot sem a sorsára, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt mi korábban elképzeltük.

Ennek ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen rengeteget tanulhatunk az állatokról és tartásukról – még a gyerekek is –, viszont mindennél fontosabb, hogy megfontoltan döntsünk, ha háziállat tartásra adjuk a fejünket.

Minden esetben jól át kell gondolnunk, hogy milyen állathoz tudunk az életünkben a leginkább alkalmazkodni. Hülyeségnek tűnhet, de egy mellette és ellene lista sokat segíthet a döntésben. És bár olykor nehéz lehet, mert annyira vágyunk rá, azt is be kell tudunk ismerni, hogy egyszerűen nem fér bele egy szőrgombóc az életünkbe.

Ilyenkor egyébként nem kell elkeseredni, mert majd eljön a megfelelő idő. Addig pedig, rengeteg állatvédő szervezetnek van szüksége segítségre, így lehetünk önkéntesek, amivel két legyet üthetünk egy csapásra: kiélhetjük állatimádatunkat, közben pedig segítünk.

2. Idő

Egy háziállat sok idődet leköti és többször jár lemondásokkal, mint azt először gondolnánk. Mindegy, hogy a reggeli és esti sétáról, az alomtálca takarításról, a körömvágásról, a fésülésről, a játékról vagy a bevásárlásról van szó, mert ez mind-mind időt, energiát és tervezést kíván a gazditól. Gondoljatok csak bele: az állatokat nem érdekli, ha fáradt vagy, vagy inkább moziba mennél, vagy elaludtál és késésben vagy, nincs időd a játékra, hiszen nekik is szükségleteik vannak, és azok kielégítéséhez mi kellünk nekik.

3. Pénz

Az állattartás sok pénzbe kerül, főleg, ha hajlamosak vagyunk a kedvencünket elkényeztetni – mint például, hogy a létező legdrágább tápot hajlandó csak megenni a kis nyulunk.

De nem csak erről van szó, ugyanis vannak általános és egyéb nem várt költségek, amikkel számolni kell. Már az első bejegyzésben – „Nyulas élet pro & kontra” – említettünk néhányat. Ott van maga az állatért fizetett összeg, aztán a különböző oltások, az ivartalanítás, a különböző felszerelések (póráz, nyakörv, hám, etető és itatótál, fekhely, ketrec/akvárium/terrárium, játékok, ház) egy kialakított hely, ahol biztonsággal szabadon lehet, a kutyaovi, az étel, gyógyszerek, mikrochip és még sorolhatnánk.

Belegondoltunk ebbe amikor hazavittünk a háziállatunkat? Nem feltétlenül. Minden esetre sokat tanulhatunk a pénz kérdéséről is, hiszen meg kell tanulnunk beosztani azt, ami rendelkezésre áll és – bár ne legyen ilyen – spórolni sem árt arra az esetre, ha baj történne.

4. Nincs az a tárgy, ami ne lenne pótolható.

Nem mondanám gyűjtögetőnek magamat, de azért egészen sok személyes tárgyamhoz tudok ragaszkodni és vigyázok is a dolgaimra. Sőt, rémisztő, hogy néha azon kapom magamat, hogy érzelmileg kötődöm egy-egy ruhadarabomhoz. Na ez az a ragaszkodás, amit egy nyúl, egy kutya vagy bármely más háziállat segíthet csökkenteni, a sorozatosan megrágott lábbelikkel, ruhákkal, táskákkal, bútorokkal, kábelekkel, a letépett függönyökkel, a kikapart virágokkal, a lepisilt szőnyegekkel.

5. Szeretet és gondoskodás

Úgy gondolom, hogy egy állat, ha a társaddá válik, jobb emberré tesz – és ma látszik igazán, hogy milyen nagy szükség van ezekre a „jobb emberekre”. Megtanít feltétlenül szeretni és megtanít a gondoskodásra. Megtanítja mit jelent felelősnek lenni egy életért és idővel megtanítja nekünk azt is, hogy hogyan kell elengedni…

Írjatok nekünk és kövessetek minet Facebookon és Instagramon!

Angelika & Tóbiás ♥