Lehetséges, hogy felmerült néhányótokban, hogy miért csúsztam egy teljes napot a poszt megírásával. Nos, az egyik ok az, hogy nyaralóim voltak és a sok-sok program lemerített engem is, másrészt haza is utaztunk a budapesti kiruccanás után nyulastól, és mire hazaértünk, már nem volt energiám írni, ha pedig erőltetem, azt nem lett volna jó olvasni. Harmadrészt pedig, a kudarcos, veszekedős nyuszi-barátkoztatós napok után, nem nagyon engedtem össze a nyuszikat, mert a hét elején is csak harc lett belőle, így nem is igazán tudtam, hogy mit fogok nektek elmesélni a harmadik héttel kapcsolatban. Reménykedtem, hogy ez a mai plusz egy nap majd hoz valami izgalmasat. Így is lett, de még mielőtt elárulnám, hogy mi volt a mai napunk fénypontja, kezdem a szombat estével.

Nyolc óra körül, hazaérkeztünk és nyulastól cuccostól beköltöztünk a nagyszüleim két szobájába. A nyunnyerokat úgy gondoltam, jó lesz egy kicsit új helyen „megfuttatni”, hogy kinyújtóztassák az elgémberedett kis lábaikat az egy órás út után, és ki is kellett pakolni a holmijukat így nem is tudta őket egyelőre hova becsukni. Hát nem repestek attól az ötlettől sem, hogy ott összebarátkozzanak. Volt egy kis összezörrenés, amiből Tóbi kerül ki rosszabbul általában, vagyis őt viseli meg, ezért a párom felvette, hogy megszeretgesse, de lepisilte. Ezek után mindhérman a „kerüljük el minél messzebb egymást” taktikát választották maguknak. Számomra elég elszomorító volt, mert tehetetlennek éreztem magam – megint.

Ezután jött egy kicsit viccesebb rész… Tóbiás bemászott egy sorszekrény mögé menekülés közben, ahová egyrészt fogalmam sem volt, hogy hogy fért be, másrészt azt sem tudtam, hogy ki tud-e tolatni vagy kifér-e egyáltalán – bár reméltem, hogy ahol bement, ott ki is tud jönni, de a többiek kételyeket ébresztettek bennem. Végül egy kis szekrénytologatás és „terelés” után be tudtam mászni Tóbiásért és az addigra összerakott ketrecébe tettem.

Egész este azon pörögtem, hogy ez az összeszoktatás már szinte teljesen reménytelen, még kicsit sírtam is, mert nem tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel, ha egyszerűen nem viselik el egymást. Erre még a ma reggeli próbálkozás is kudarcba fulladt, amikor egyszerre mindketten Szédi ketrecében kötöttek ki és összevesztek.

Mindezek ellenére nem gondolom, hogy van visszaút, vagy hogy ezt az egészet bánnám, mert tartom magam ahhoz, hogy „párosban szép a nyúl élet”, de tényleg nem tudtam, hogyan léphetnénk egyet előre, és nem hátra.

Délután végül hazaindultunk. Tóbi szokás szerint mellettem befészkelt a kocsi hátsó ülésén, Szédi pedig a hordozóban. Épp, hogy elindultunk és jött az isteni sugallat, hogy meg kellene próbálnom azt az összeszoktatós trükköt, hogy mivel a nyuszik általában nem szeretnek annyira utazni, majd ketten próbálják átvészelni a hazautat és összebújnak. Kiengedtem Szédit is az autóba én pedig középre ültem, így mindegyik kezemre egy-egy simogatni való nyuszi jutott a hátsó ülésen.

Tóbinak először nem tetszett, legalábbis azt hiszem megpróbálta betámadni Szédit, de aztán kimásztam közülük és a hűtésre szolgáló jégakkut tettem közéjük egyfajta válaszfalnak, én pedig az ülés elején feltett lábbal, keresztbe ültem, hogy kitámasszam őket.

Csak simiztem és simiztem őket egyszerre, beszéltem hozzájuk, le se vettem a kezem róluk egy jó ideig, mert féltem, hogy egymásnak mennek. De ez nem történt meg.

Már éppen elhagyni kezdtük Érdet, amikor kivettem a jégakkut közülük, mert elkezdtek egye közelebb mászni egymáshoz. Ez volt a döntő pillanat! Összetették a fejüket nagyjából 10 perccel később összebújtak!

Borzasztóan örülök, hogy végre látom, hogy mégis csak megférnek egymás mellett. Ez erőt és reményt adott nekünk a folytatáshoz!

Nyuszipuszis szép hetet kívánunk Nektek!

Szédi, Angelika & Tóbiás