Nyuszigazdik – és nem nyuszisok – is találkozhattatok már számos olyan mémmel, amik igyekeznek kifigurázni egy borzasztóan rossz, bosszantó és igen veszélyes nyuszi tulajdonságot, a kábelrágást. Igazából, ha nem történik semmi baj, akkor az ember a levégén nem is nagyon tud mást tenni a nevetésen kívül – persze csak azután, hogy átmentünk az adott kábel kapcsán a „gyász öt fázisán”:

1. Tagadás: „Neeem ez nem lehet, nem, nem, nem, nem, nem lehet, hogy megrágta! Neee! Nem hiszem el!”
2. Harag: „Ajj nyuszkó, most ezt miért kellett? Olyan rossz nyuszi vagy! Annyi minden más rágni való van a szobában, miért pont eeeeezt?!”
3. Alkudozás: „Bárcsak eltettem volna a helyére a laptopomat! Aaaj! Miért hagytam a kanapén azt a hülye laptopot! Bárcsak visszapörgethetném az időt és eltehetném!”
4. „Depresszió”: „Basszus tényleg nem tölti a gépet, teljesen elromlott, csak vennem kell egy másikat, de olyan baromira drága…☹” (& persze bömbölés és bánkódás mesterfokon Angelikával)
5. Elfogadás: „Jó, az én hibám volt, legközelebb jobban vigyázok, rendelek egy töltőt a webshopon…”

Tóbiás 7-8 hónapos koráig volt ebben a „kábelrágós” korszakban. E hosszú időintervallum alatt pedig egészen nagy számú és a legkülönfélébb elektronikai cikkeket sikerült elpusztítania: hangfal, fülhallgató(k), mobil töltők tömkelege, laptoptöltő, hosszabbítók, állólámpa, vezetékes egér – és még sorolhatnám.

Persze próbáltam nevelni, és figyelni és mindent távol tartani tőle, a legtöbb dolog esetében vezeték nélküli megoldásokra váltottam, ahol csak lehetett, de valahogy mindig megtalálta az útját annak, hogy megkóstoljon hosszú, számára ínycsiklandozónak tűnő kábeleket. Borzasztó nagy szenvedés volt átélni ezt a korszakot. Aztán az igen nagy összegű anyagi ár felhalmozása után egyszer csak, mint egy varázsütésre kinőtte. Én voltam a legboldogabb nyuszimami a világon, hiszen sikerült elérni, hogy egy szobatiszta, szabad szobanyuszi vált belőle, akit teljesen hidegen hagynak az elektronikai cikkek és az őket árammal ellátó hosszú kígyócskák.

Egy hosszabb békés időszakot követően, mint tudjátok, úgy döntöttem, hogy Tóbiásnak jót tenne egy játszópajtás és így fogadtam örökbe a Nyúlmentő Alapítványtól Szédi nyuszit.

Szédi már nagyobbacska volt, mikor hozzánk került – és egy kis emlékeztető gyanánt elmondom, hogy őt az utcán találták, mert valaki kitette, akinek már nem kellett. Így a kicsi Szédit nem pöttöm korától neveltem én, ahogy Tóbiást, így már volt néhány berögzült rossz szokása. Tulajdonképpen miután sikerült az összeszoktatás kiderült, hogy Szédike úgy gondolta, bármint, de tényleg BÁRMIT megtehet.

Tóbiás alapvetően egy nyugodtabb, csendesebb nyuszi, ezzel ellentétben Szédi nagyon kíváncsi, energikus nyuszi, borzasztóan izgága, minden érdekli, ami az útjába kerül, így az elektronikai cikkek is. Tóbinál ezt a kábelrágást rosszalkodásként fogtam inkább fel, Szédinél viszont egy nagyon furcsa formát ölt. Ő háromféleképpen tud viszonyulni a tárgyakhoz:

1. Egyrészt vannak dolgok, amik iránt megszállott: ilyen például a minden féle formájú, papírból készült dolog. A sima A4-es nyomtatópapírtól, füzetektől, a könyvtári és saját könyveken át a karton dobozokig mindent darabokra szed. Szerinte ezeknek a „cafat”, mint formátum a rendeltetés szerű állapotuk.
2. Aztán ott van a második fajta viszonyulás, amit a kábelek tekintetében produkál: ez a „düh”. Minden kábel irritálja, utálja, ellenségként kezeli azokat. Bárhol legyenek is azoknak Szédi szerint el kell pusztulniuk és ő ebben nagyon szívesen segédkezik. Elképzelhetetlen lehet, de egyszerűen nem bírja elviselni a kábeleket és addig rágja őket, amíg működik. Ha már valamit teljesen tönkre tett, akkor többé nem kap új fognyomot a kábel. Éppen annyi fogmintát hagy bennük, ami halálhoz vezet.
3. És végül, de nem utolsó sorban ott van a SZINTE TELJES KÖZÖNY. Most felteheted magadban nyugodtan azt a kérdést, hogy: „Hm… Vajon milyen tárgyak tartoznak ide?” TERMÉSZETESEN az összes olyan direktbe rágható szőnyeg, szalmarépa, fűlabda, fadarab és minden egyéb fogkoptatási céllal vásárolt játék. Hát nem érdekes? Csupán akkor fog hozzá e tárgyak rágásához, ha mozgatom és piszkálom velük – egyébként pedig örülhetek, ha megszagolja és nem hátat fordít, amikor játékra buzdítom velük.

Nos, jöjjön ezután az ismertető után akkor a FŐ ATTRAKCIÓ Széditől. Egy szürkésebb októberi napon történt a dolog. Hazaértem, borzasztóan „debilkedős” nyusszogós hangon köszöntöttem szobanyulaimat egy rettentő hosszú és fárasztó nap után. Minden rendben volt a szobában a szokásos „nyuszirend”, emlékszem még külön meg is dicsértem őket, hogy milyen aranyos nyunnyerók voltak aznap. Megetettem és megsimiztem őket, majd én magam is táplálék után néztem és gondoltam annak elfogyasztása közben „betolok egy kis Spektrum Home-ot”. Így hát magamhoz vettem a televíziókészülék és a set top box távirányítóját, nyomtam a szokásos gombocskákat és … S E M M I. Ezt követően, konstatáltam, hogy valami fura. Feltettem magamban a kérdést:

„hmm Angelika, nem szokott ezen a TV-n egy piros pötty világítani kikapcsolt állapotban? És a set top box sem világít se zölden, se pirosan… Mi a …?”

Felálltam, körülnéztem és mondtam a nyusziknak, hogy „jaj, de furcsa, valaki kihúzta a komód mögé rejtett kábeleket? De vajon miért?” Mindegy felkeltem a kanapéról, arrébb toltam a nyuszikarámot, hogy a komódhoz odaférjek, majd a komódot is kihúztam, hogy hozzáférjek a kábelekhez és a konnektorokhoz is. Vajon mit láttak a szemeim?

Az összes kábel halott, egyik részük csoffadtan lógott ki a konnektorból, a többi darab pedig vagy a földön hevert vagy a TV-ből és a set top boxból lógott ki szomorúan. Elképesztően kiakadtam, hiszen mindhárom kábel áram alatt volt az elrágás pillanatában és hihetetlenül hálás vagyok, hogy semmi baja nem lett a nyulaknak. Emellett pedig el nem tudtam képzelni, hogy hogy fért be egy nyúl egy olyan helyre, ahova az öklömet se tudtam betolni korábban. Azt meg pláne nem hittem el, hogy ennyi darabra rágott szét valamelyik 3 kábelt. Kiborító látvány volt, és megnyugtatok mindenkit: sírva fakadtam. Majd jött egy számonkérés, ahol Tóbiás feküdt, Szédi pedig vigyázban hallgatta a morgásomat.

De nem csupán ebből tudtam, hogy ő volt, hanem mert ahogy az lenni szokott, a bűnös visszatért a tett színhelyére, nem bírta ki és elkezdte dobálni a kábelcafatokat mindenfele. Ha még mindig azt gondolnátok, hogy egyáltalán nem biztos így sem az, hogy Szédi volt a ludas, akkor azt is hozzá teszem, hogy korábban többször is kísérletet tett arra, hogy a komód mögötti kábel erődítményt elfoglalja, ezért is került szorosan közvetlenül mellé a nyúlketrec egyik oldala. Ha esetleg még ezzel sem sikerült meggyőznöm titeket, akkor azt is elmesélem, hogy mindez előtt néhány nappal totál szétrágott egy IKEA-s puffot, csak azért, mert az abba a sarokba volt betolva, ahol ő ÉPPEN PONT feküdni szeretett volna.

Na ez a rossz szokás nála egy év után sem szűnt meg. Van, hogy lohad a rágás iránti lelkesedés, de sosem szabad megnyugodnom, mert a héten is ezt tettem és rögtön produkált is valamit, hogy nehogy azt higgyem, vége az izgalmakkal teli életnek.
Az e heti termés pedig:

1. Megkóstolt egy újabb laptoptöltőt – ez szerencsére még működik.

2. Sikerült szinte teljesen tönkre tennie az utolsó iPhone töltésére alkalmas kábelt – ezt egyébként már másodjára próbálta meg elpusztítani, ismerve az említett töltő gyengepontját, a fehér szigetelőszalaggal „begyógyított” részt. Hogy miért csak szinte? Mert a képen látható módon összeeszkábált módom még képes tölteni a mobilom, amíg nem szerzek karantén idején egy új kábelt.

3. Egy-egy harapással pedig véget vetett két IKEA-s fényfüzér életének a kis galád boholy.

Ma megfogadtam, hogy kitartóan, mentális egészségemet kockára téve megfogadom a különböző „how to train your rabbit to not chew things” (azaz a „hogyan tanítsd meg a nyuladat arra, hogy ne rágjon meg dolgokat”) videókban és cikkekben foglaltakat és a következő kombinált módszerrel kondicionálom Szédit a „nem rágásra”:

Bármikor, amikor olyan helyre szeretne menni, ahol kábel van, hangosan – de nem üvöltve és a szívrohamot hozva a nyúlra – mondom a nevét és a nem szót. Ha erre nem figyel, akkor jön a taps, majd megint mondom hangosan mondom azt, hogy: „SZÉDI, NEM!” Ezt addig ismétlem, amíg el nem megy a kedve a megkezdett cselekvéstől. Ha csupán a szó hatására nem hagyja abba a rágást, vagy nem mászik le onnan ahonnan a kábeleket kívánja elérni, akkor felállok, odamegyek hozzá és a „SZÉDI, NEM!”-et ismételgetve le- vagy éppen arrébb tessékelem a popójánál fogva a puha fehér szőrgombócomat.

Amihez pedig holnaptól hozzáfogok, az az, hogy a már úgyis megrágott kábelt mutatom neki, és teszem le a földre, és ha hozzáNYÚL – „hahahahahahahah” – akkor szintén jön a „SZÉDI, NEM!” rövidke mondat ismétlése, illetve eközben adok egy neki egy alternatív játékot, hogy azt rágja.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezzel a „nerágjsemmitdekábeltmegplánenenyúltréningmix”-szel sikerül-e elérnem bármiféle változást. Ha ti is kíváncsiak vagytok, hogy hogy ez a folyamat hogyan alakul, akkor kövessetek minket Instán, és az ehhez kapcsolódó beszámoló sztorikat, videókat pedig keressétek jövő héttől „#nerágjtréning„ nevű highlight alatt!

Egy szó, mint száz: Sok féle „nyusziszemélyiség” létezik, nyugodt, izgága, rágós és nem rágós. A nyuszikat persze lehet tanítani – és majd kiderül mekkora sikerem lesz például nekem ebben –, de alapvetően a megelőzés a legfontosabb: figyeljünk a dolgainkra, rejtsük el, burkoljuk be, tegyük elérhetetlen magasságba a kábeleket és minden olyan dolgot, ami nem nyuszinak való, így kerülhetők el leginkább a balesetek.

(Jaj, és azt elfejlettem mesélni, hogy a tévészerelő baromi nagyot nevetett a telefonban, majd élőben mikor meglátta a kábeleket és megtudta, hogy be volt minden dugva, elakadta a szava, majd azt kérdezte: és még életben van a nyúl?)

Nyuszipuszi mindenkinek!

Szédi, Tóbi & Angi <3