Csütörtökön mi nyulak bizony "leköltöztünk" Perkátára. Hogy mi a jó ebben? Mondjuk, hogy van egy hatalmas kert, amiben találni sok-sok friss nyusziknak való harapnivaló. Tóbiás még mindig nem nagyon szeret utazni, úgyhogy küzdelmes volt az első pár nap, mert ilyenkor mindig megutál, de csak engem - és kizárólag engem... Nem fogad el tőlem SEMMIT, de tényleg semmit. Ilyenkor nem érhetek hozzá, konkrétan elfut előlem és a nap legnagyobb részében a kedvenc szekrénye mögött alszik. Csak akkor jön elő, ha nem vagyok a szobában. Ez az egész utazós durci a mai napon végre megszűnt. Tóbiás uraság úgy döntött, hogy megbékél velem. 

A durcizásnak egyébként vannak előnyei is. Például az, hogy ilyenkor Tóbesz Szédivel is kijön. mert én vagyok az utálat tárgya, nem pedig ő. 

Próbáltam őket egymásra hangolni már csütörtökön is, főleg mert elég macerás kettőjüket cipelni a nyuszis cuccokról nem is beszélve. Eddig ha mindkettejükkel mentem valahova és egyedül pakoltam le az autóba, az 3-4 fordulót jelentett. Na ez amellett, hogy fárasztó, elég sok időbe is telik, ezért most én is megmakacsoltam magam és úgy döntöttem, hogy ezúttal bizony nem külön-külön fordulóban, hanem egy hordozóban, egy időben fognak lejönni a nyulak a kocsiba.

Bár nem tudtam mi fog kisülni ebből főleg azért, mert sokszor egy szobában nem férnek meg egymás mellett, nem hogy majd egy hordozóban. Annyi az előnyöm, hogy mivel ez a hordozós történet mindig kicsit ijesztő a számukra, kihasználhatom azt, hogy a bajban ez a két kis szőrgombóc mindig összefog. Gonosz dolog picit, de most is bejött.

Nagyon büszke voltam rájuk, mert nem csak hazafele tartó úton, hanem hazaérve a házba is egy hordozóban tudtam bevinni őket. Habár az autóúton - mivel egyedül jöttem és vezettem -, nem mertem őket együtt hagyni, mert ha az úton összevesznek, akkor én az autópályán nem igazán tudnék egyik pillanatról a másikra megállni, hogy szétszedjem őket, így Tóbesz egy külön dobozban utazott. 

Itthon a házban kicsit több hely van a játékra és futkosásra, így szinte mindig együtt vannak kiengedve és egészen jól el is vannak. Szédi állandóan szaladgál, mintha sosem merülne le, igazi duracell nyuszi. Csak akkor pihen meg, ha képes vagyok elkapni és visszacsukni a ketrecébe.

Ezzel ellentétben Tóbiás már inkább csak pihen, illetve az a játéka, hogy a kedvenc helyeiről elzavarja Szédit, de verekedés azért nincs, vagy legalábbis eddig még nem volt. Sőt! Igazából dagad a mellem, mert ma reggel először játszottak együtt. Annyira örültem, amikor arra keltem, hogy két nyuszi körme kopog a parkettán a nagy száguldozás közben, aztán pedig azt láttam, hogy egymás mellett ágaskodnak az ágynál és bámulnak az arcomba.

Azt hiszem, hogy haladunk, haladunk, haladunk... Már alig várom, hogy az összeszoktatás végére érjünk, hogy mindig együtt lehessenek és egymást mosdassák!

Ennyi volt erre a hétre, nyuszipuszipá!

Szédibédi, Tóbibóbi, Angi