Nos, most sem szolgálhatok azzal a hírrel, hogy megtört volna a jég.

Els sem tudom mondani, hogy mennyire fáj a szívem emiatt, másrészt viszont örülök annak, hogy van lehetőségem ezt a hosszú folyamatot végig járni és megírni Nektek, mert így legalább van bizonyíték arra, hogy nyulat és főleg több nyulat tartani, nem is olyan egyszerű, mint ahogyan azt elképzeljük. Látunk nyuszikat együtt, egy alomból, látunk nyuszikat, akiknél első látásra szerelem volt, illetve itt vagyunk mi, akik küzdünk, hogy minél hamarabb elmúljon a féltékenység.

Már nincs sok hátra, és sor kerülhet az ivartalanításra, amihez egyébként sok reményt fűzök, mert Tóbiás is 180 fokos fordulatot vett a kis beavatkozás után.

A mai bejegyzést azért került a vasárnapi napra, mert ma hajnalman értem haza egy csoportos csajos BME-s olaszországi nyaralásról. Ez idő alatt nem szerettem mással foglalkozni, csak azzal, hogy megéljek minden pillanatot, másrész nem vittem laptopot, csak telefont, de azt sikeresen összetörtem csütörtök este a vasútállomáson, szóval onnantól kezdve már nem is gondolkodtam abban, hogy kiteszek bármit szombaton – bár az utazás és a várakozás miatt lett volna időm rá.

Nem a nyaralásról szeretnék mesélni, inkább röviden összefoglalom, hogy mi volt itthon, amíg nem voltam itthon. Ezúttal nem kellett a nyusziknak költöznie, mert a csajos nyaralásból kiindulva a párom itthon maradt és ő vigyázott rájuk. Nem kell mondanom, hogy bármennyire is jól éreztem magam az egész nyaraláson, nem telt el úgy nap, hogy ne szomorkodtam volna, hogy nincsenek mind velem, legalább este. Ilyenkor folyamatos az őrlődés és minden percben azt kívánom, hogy valahogy ott lehessenek velem, de úgy teljesen elképzelhetetlen, hogy például egyikük sem viseli el magán a hámot  – nem mintha ilyen helyre egyébként őket magammal vinném.

Még inkább fájt a szívem, mert a párom, amig volt telefonom, addig napjában azért többször tájékoztatott az aktuális nyuszik állapotáról főleg, hogy ettek/ittak-e, nem-e gubbasztanak – hiszen Tóbiás ilyenkor mindig gubbaszt és kevesebbet eszik, ezért nagyin kell rá figyelni. De arról is, hogy összekaptak-e, vagy hogy valamelyikük alkotott-e ismét valami érdekeset, amivel a másikat akarta cukkolni.

A jelentésekből kiderült, hogy Tóbiás az első nap nem nagyon akart tápot enni, de szénát és zöldséget azért evett és ivott, majd a hét vége fele már valószínűleg hiányoztam neki, mert az asztalom alatt gubbasztott, ahol mindig várja, hogy befejezzem a „munkát”. Szédi teljesen jól viselte ismét, tudtam, hogy ő kemény csaj – jó lenne, ha Tóbi is szedne magára ebből a keménységből, mert így a szívem szakad meg, ha nem vagyok vele eleget vagy éppen el kell mennem, mert tudom, hogy ő ezt borzasztóan viseli.

Amikor ma hajnalban hazaértem, Szédi és Tóbiás felkelt rám és annyi nyuszipuszit kaptam, mint még soha. Én laposra simogattam mindkettőt, Tóbi pedig mindenhova követett, amíg pakolásztam.

Energia, lemondás, szomorúság ezzel is jár a nyúltartás, de mindez semmit sem jelent, amikor érszem a puha bundát, a nyusziillatot és a meleg nyuszipuszikat – nem tudnék nélkülük élni.

Nyuszipuszis szép hetet!
Szédi, Angi &Tóbi