Az idegesség és az izgalom birtokba vette a testemet – ami nem is olyan ritka, mert meglepő módon szinte állandóan (na jó, nem) késésben vagyok bárhova is megyek. Ez alkalommal azonban sikerült időben elindulnom, gondoltam a nyúlnak is jobb lesz, ha nem kell rohanni.
Betettem az anyósülésre Tóbiást, nyugtatgattam, hogy hamar odaérünk és minden rendben lesz.
Már nem sok volt hátra az útból, amikor a mobilom jelezte: "ideje alacsony töltöttségű módba váltanod, mert a mobilinternet kiszívta a lelkem". Hirtelen felment bennem a pumpa. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez mégis, hogyan fordulhat elő, hiszen egész éjszaka töltőn volt, készültem a mai napra.
Azért, hogy megértsük, nem mobilfüggő vagyok és hogy miért lett hirtelen úrrá rajtam a pánik tudni kell, hogy finoman szólva nem találok el Budapest ismeretlen részein kis barátom, a WAZE nélkül. Az akkumulátor 18 %-on volt, és azt gondoltam, ha ez elfogy, esélyem nincs odatalálni az állatorvoshoz.
Indulás előtt feltettem magamnak a kérdést: Na most vajon mit fogok itthon hagyni? Rápillantottam a konnektorba dugott töltőmre, és azt mondtam magamnak: Áh, Angelika nem kell az neked, 90% felett van a töltöttség, hamar megjárod az utat – TÉVEDTEM.
Nem volt más választásom, gyorsabbra vettem a tempót és idegességemben rossz irányba kanyarodtam. Megfordulni nem volt lehetőségem, ellenben tehettem egy jó nagy kört. Valahogy visszakeveredtem az ismerős főútra, majd megpillantottam, hogy a mobilom töltöttsége már csak 5 % – na, ez egyet jelentett számomra a megtáltosodással, és azzal, hogy a piros lámpánál majd kipróbálom a nemlétező fotografikus memóriámat és meg leszünk mentve.
Esküszöm megpróbáltam... Igyekeztem megjegyezni mi, merre, hány méter – sőt bevallom egy kicsit tényleg elhittem, hogy sikerült – de még a végére sem értem az útvonalnak és kikapcsolt a mobilom.
ELTÉVEDTEM. Kis keringőzés után feladtam a reményt, hogy ma bárhova odaérek. Megálltam az út mellett, ahol megkérdeztem az első segítőkész fiatalembert, aki elmondta szerinte merre kéne menjek és nagyon-nagyon hálás voltam neki. A javasoltak szerint szeltem az utcákat, és ismét kudarcot vallottam, amikor is a Dagály utca 9. szám alatt lévő Szabó Ervin Könyvtárral szemben leparkoltam és a visszapillantó tükörben észrevett, második számú hihetetlenül kedves és daliás lovaghoz futottam keresztül az úton, hogy segítséget kérjek.
A hirtelen kitalált tervem az volt, hogy megkérdezem nagyon siet-e valahova, mire majd ő azt válaszolja, hogy nem, és beültetem a kocsiba és telefonos segítséggel pedig elnavigál engem az állatorvosi rendelőig – ahonnan ekkor már egyébként 20-30 perces késésben voltunk Tóbival, ami miatt borzasztó dühös voltam magamra. De Mr. D. – hívjuk így a fiatalembert – sietett és mobilinternetnek is híján volt, előálltam az új tervemmel:
Megkérem, hogy hívjon nekem egy taxit, és mivel nem akarom itt hagyni az autómat, majd elmondom a taxisnak az igen szerencsétlen helyzetemet és elfogadja az ajánlatomat, miszerint: az általam megadott címre megy én pedig követem őt a saját autómmal, ott meg majd csak kitalálok valamit, hogy hogy jutok haza.
Így is lett. Mr. D. hívott nekem taxit, ami 6-7 perc és ott is volt. Elkezdtem magyarázni mi a helyzet, majd kisebb értetlenség után a kedves taxis elvezetett engem az általam megadott címre, kifizettem, megköszöntem. Azt hittem itt a vége, besétálok, elnézést kérek, és ha már nem is vállalják a műtétet a nagy késés miatt, legalább kérek egy másik időpontot.
Magamhoz híven – és aki személyesen ismer, tudja, hogy abszurd módon tudok elcseszni igen egyszerű dolgokat – rosszul emlékeztem a címre és mire feleszméltem, (vessző) a taxis sehol. Kiraktam a vészvillogót és megálltam az út szélén, a visszapillantó tükörben megláttam egy könyvesboltot. Berohantam. Töltőjük nem volt, viszont internet igen, így megnézhettem, hogy merre tovább.
Számomra is meglepő, de odataláltam. A baj azzal volt, hogy le kellett parkolnom és fizetős övezetben van az állatorvosi rendelő. Én pedig mindig mobilparkolok, de telefon híján nem volt ilyen opció. Tóbiást az autóban hagyva elfutottam a parkoló automatához, mert a késésünk már égbekiáltó volt.
Az első automata nem adott ki jegyet, így futottam a másodikhoz, ami szintén nem működött. Azt mondtam, okééééé nem érdekel, akkor kockáztatunk. Egy sarokra volt az autó a rendelőtől, gyors léptekkel indultam meg a cél felé, ekkor már a Tóbit rejtő hordozóval a kezemben.
Beértünk a rendelőbe, ahol hihetetlenül kedvesek voltak, nem kellett elhalasztani a műtétet. Sőt, amíg vártunk Tóbival, az asszisztens el szerette volna nekem indítani a mobilparkolást, mert azt monda, itt szinte azonnal büntetnek. Mivel azonban nem működött a mobil parkolás sem, végleg elengedtem ezt a dolgot.
Pár perc múlva jöttek Tóbiért, elmondták, hogy mi fog történni vele a műtét során.
Tudtam, hogy aznap délután még vissza kell jönnöm, hogy hazavigyem Tóbit – bár egyelőre arról sem volt fogalmam, hogy jutok haza. Futottam az autóhoz, hátha még nem büntettek meg. Mikor az autóhoz értem örömmel konstatáltam, hogy nincs csomag a szélvédőn. Beültem a kocsiba és tettem egy kört, megkerestem hol parkoltam a korábbi két alkalommal, mikor az állatorvosnál jártunk, hogy a megszokott irányba indulhassak haza.
Erről csak emlékfoszlányaim voltak, amelyek nem tartottak ki egészen a Hungária körútig és ismét nem tudtam, hogy hol is vagyok. Iszonyatosan hülyének éreztem magam. Ismét megálltam, ezúttal egy útszéli parkolóban, ugyanis egy újabb taxit láttam. Odafutottam a benne ülő úrhoz és előadtam szinte ugyanazt a történetet, mint korábban. Megmondtam a címemet, ő furán nézett, majd beültem az autóba és hazáig követtem.
Végre újra otthon voltam. Ahogy beértem fel is dugtam a telefonomat töltőre, én pedig a csempén fekve pityeregni kezdtem és arra gondoltam: „Jajj Angelika… Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?!
A hiszti után aztán észrevettem, hogy továbbra sem tölt a telefonom, hisz még be sem kapcsolt.
Kitaláljátok, vajon mire lettem figyelmes?!
(DOBPERGÉS)
Hát arra, hogy a harmadik számú iphone töltőm sem tudott ellenállni Tóbiás fogainak... Vagyis feleslegesen bosszankodtam, hogy nem vittem magammal a töltőm, hiszen félbeharapva vajmi kevés hasznát vettem volna.
Hogyan látom utólag az egész nap történéseit?
Úgy, hogy Tóbiás, az édes pici nyúlfiam így szabotálta a kis golyócskáinak elvesztését.
TANULSÁG: Ha nyulad van, MINDENHOL tarts egy töltőt – a kocsiban meg pláne – a biztonság kedvéért.
Saját magamnak pedig azt javaslom: Angelika, jó lenne, ha végre megtanulnál normális ember módjára tájékozódni…
A segítőimnek pedig azóta is végtelenül hálás vagyok!
Reméljük most nevettetek egy jót!
Írjatok nekünk, kövessetek minket Facebookon és Instagramon!
Angelika & Tóbiás ♥
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
John Doe3 2019.05.12. 15:18:16
angelikabiankanyul 2019.05.13. 10:18:11
Bevallom mindenben igazad van. Nekem is van GPS-em, de természetesen nem vittem magammal, és nem is sűrűn használtam, mert egyszerűbbnek tűnt csak a mobilt magammal vinni - de majd ezentúl inkább azt használom. A könyvesbolra vonatkozó megjegyzésed is teljesen jogos. Valójában nekem is az ugrott be először, de ami a történetből kimaradt - hogy ne raboljam sokáig az időtöket az olvasással, - az az, hogy volt egy Budapest térképem a kocsiban, csak nem találtam meg az utcát ahol éppen parkoltam. Viszont amiatt, hogy már nagyon el voltunk késve, gondoltam jobb ötlet az internetes dologra megkérni őket, plusz a címben sem voltam már mindezek után 100%-ig biztos.
Arról nem beszélve, hogy olyan mérges voltam magamra, hogy nem is gondolkodtam racionálisan ezalatt az idő alatt.