Normál körülmények között mi a nyuszikkal egészen sokat utazunk haza vidékre, persze könnyebb úgy, hogy seggünk alatt az autó, de azért így is nagy macera.

Mielőtt nem volt autó, addig csak Tóbiás volt az egyedüli igazi kisnyuszi a családban. Hogy miért? Pont azért, mert nem volt autó.

Ha épp haza akartunk menni, akkor az sok bonyadommal járt. Választhattunk, hogy az unokatesómékkal mentünk haza Pestről nyulastól mindenestől, vagy vonattal – de mivel Perkátán nincs vasútállomás, így sem úsztuk meg, hogy valakit „kirángassunk” értünk Adonyba vagy Szabadegyházára. Egyszóval nem csak nekünk volt macera, hanem mindenki másnak is.

Sőt, a Szédi előtti időkben emiatt azt is jól át kellett gondolni, hogy mi kellhet a 3 nap alatt, ha Tóbeszbóbesszal hazatoljuk a képünket: pellett, táp, játék, a tálak, a Tóbi „kendői”, nyuszipatika – csak hogy a legfontosabbakat említsük.

Az az egy volt a mázlink akkoriban, hogy Pesten is volt ketrecünk és Perkátán is, különben nem nagyon tudtunk volna hazamenni. Mert bár Tóbi ugye szabad nyuszi lett igen hamar, a vidéki házban mindig kis rosszcsontként viselkedett és nem is volt annyira nyuszi biztos, mint bármelyik pesti lakás, így estére, illetve amikor nem voltam a lakásban muszáj volt bezárnom.

De lett autónk, ekkor már másik lakásban laktunk a belvárosban, rengeteg dolgunk volt, egyetem munka és Tóbi egyre szomorúbb lett, ezért örökbe fogadtuk Szédit, és jó néhány hónapnyi megpróbáltatás után – hátha nem emlékeztek – bekerült a nyuszibandába, mint teljes értékű cuki családtag, mert Tóbival megbékéltek. Innentől kezdve már minimum hárman utaztunk.

Ha nem lenne autónk, mai napig nem lenne Tóbiásnak nyuszi pajtása. El tudjátok képzelni, hogy mennyi cucc kell két nyúlhoz? Vagy hogy milyen nehezek a hordozóban ketten, ha tömegközlekedéssel vagy gyalog viszed állatorvoshoz? Netán rohansz a vonatra? Baromi nehéz még két ilyen törpenyuszit is mindenhova kézben cipelni. Főleg nyáron, ha a zselés hűtőmatracuk is bekerül alájuk a hordozóba. Na az, nagyon „meghalós” cipekedés, és akkor még nincs is nálunk semmi a felszerelésből.

Jelenleg úgy néz ki, hogy ha bárhova hosszabb időre megyünk, vagyis minimum 3 napra, akkor tele a kis kocsi. Beújítottunk a Ketreckirálytól egy fullextrás, összecsukható, lefedhető 1 m x 1m-es penthous-nak kinéző ketrecet az új lakásba – rögtön az első pár hétben, amikor Szacsmacs Kristóf uraság befogadott minket a gyönyörű szépséges felújított lakásába, merthát egy gyönyörű lakásban mit tud tönkre tenni két nyuszi?Ne gondolkodj sokat, a vasárnap pihenésre való, segítek: MINDENT AZ ÉGVILÁGON! Éppen ezért kellett egy olyan klassz ketrec, amiben mindketten elférnek és elvannak napközben, amíg dolgozom, mert drága dolog a gazdinak egy ilyen szépséges lakásban a nyuszik szabadsága.

Na így ezt a hatalmas ketrecet is cipeljük haza – szerencsére olyan szuperek a méretek, hogy két részben bevágom őket a hátsó ülésre, és indulunk is Perkátára. Hogy miért kell ez a nyúlpenthouse oda is? Mert a faluban is új helyre költöztünk, ahol szintén rengeteg mindent lehet tönkre tenni, ami miatt elkél a klassz „nyuszibörtön”.  

Tehát itt a lista:

• 2 ketrec elem
• 1 faház
• 4 kerámia tál
• nyuszi szőnyeg
• karton a ketrec aljába
• óriási luxi nyuszi wc
• minimum egy fél csomag pellet alom
• táp (napra kiszámolva)
• egy csomag széna
• zöldség-gyümölcs
• nyuszipatika doboza
• pórázok, kislapát, játékok, nyusziplédek, szénatartó
• két nyunnyerón, na meg a hordozó

Ha hiszitek, ha nem, ez így együtt baromi nehéz... És az én cuccaim még itt sincsenek: a laptopom, a ruháim, a könyveim stb. Ráadásul az sem könnyíti meg a dolgot, hogy mindezt szobámból a kocsiig 7, azaz HÉT ajtón keresztül kell ki és levinni a 3. emeletről úgy, hogy mivel nem szeretnék százszor fordulni, ezért tele pakolom a kis puding testemet, a nyulakkal és a cuccokkal.

Mindezidáig egyedül egy alkalommal sikerült megoldanom azt, hogy teljesen egyedül, a ketrec elemeket a vállaimra akasztva, az ikeás nagyméretű szatyrot a ball vállamra téve pluszba, a hátizsákomat a hátamra, a nyulakat pedig a jobb kezembe véve EGY FORDULÓVAL lementem a földszintre.

Ez azóta egyszer sem sikerült újra és minimum kétszer fordulok. A mai napig nem is értem, hogy voltam képes erre – valószínűleg sokat dobott rajta, hogy sietnem kellett mert este repültem, és azt a gépet bizony nem lehetett lekésni – tudod a „muszáj” ugyebár nagy úr… :D

Szó szerint baromi izzasztó munka mindezt lepakolni, mintha két gyerekem lenne csak talán még rosszabb, mert a gyerekek talán nem „sértődnek” be minden egyes alkalommal, ha kocsiba kell ülniük.

Be kell vallanom, hogy a sok szép dolog mellett ezt a pakolást, cipekedést, majd pedig a visszapakolást egyszerűen gyűlölöm. Utálom, hogy ennyi nyűggel jár, ha elindulunk valahova, még akkor is, ha csak „hazaugrunk 2-3 napra”.

Ez a kis nyulmesénk ismét arra szeretne rávilágítani, hogy mekkora macera is nyulat tartani – és azt gondolom, bármely más állattal sem lehet egyszerűbb. Talán annyi lehet a könnyítés, hogy nem kell felltétlenül egy a ketrecet magatokkal cipelni.

Annak ellenére, hogy nem bántam meg sem az első, sem pedig a második nyuszit, nem gondolom, hogy mindenkinek megér ez az egész ennyi nyüglődést. Éppen ezek azok az esetek, amikbe az ember nem gondol bele akkor, amikor magához vesz egy vagy több cuki szőrgolyót.

Szóval csak azt kérjük, hogy mindig dönts felelősen és jól gondold meg, amikor állattartásra adod a fejedet, tudd, hogy mit vállalsz.

Instagram-on találtok egy képet, hogy mennyi mindent tuszkolunk a kocsiba. :) 

Nyuszipuszi mindenkinek!

Szédi, Tóbi & Angi